Tizenöt

– Nem ismerlek én téged valahonnan? – A szürke halszálkamintás öltönyös fickó előrehajolt az ülésében, és megütögette a térdemet összetekert újságjával. – Hé!

Vonakodva felpillantottam, és rámeredtem.

– Hé! Gondoltam, hogy te vagy az! – Húsos, rózsaszín arca barátságos mosolyra terpeszkedett. – Még az álcád alatt is felismertelek… klassz szakáll! Haha! Hogy megy a sorod?

– Ismerjük egymást? – kérdeztem kifejezéstelen tekintettel.

– Viccelsz? Amióta az eszemet tudom, együtt járunk ezen a vonaton. Hol bujkáltál mostanában?

– Hát persze! Bocsánat, most már emlékszem – erőltettem mosolyt magamra.

– Tudod, ez igazán hihetetlen mázli! Épp ma reggel beszélgettem rólad a feleségemmel.

– Nem jártam dolgozni… vakáción voltam.

– Aszondja az asszony: „Harry, vidd magaddal ezt is! Lehet, hogy mostanában az a fickó is a későbbi vonattal jár.” És igaza lett! Mindig mondta, hogy gondolatolvasó.

– Nem értem, miről beszél.

A férfi a térdére fektetve kinyitotta az aktatáskáját, és turkálni kezdett benne.

– Emlékszel arra a napra, amikor mindketten futottunk a 16:48-as után? És épphogy elértük? Egy péntek lehetett, néhány hónapja. Rengeteg csomagot cipeltél.

– A feleségem születésnapja volt – mondtam sietve.

– Hát, ti aztán tudtok ünnepelni a családdal. Mindegy, itt van a kis szökevény! Az üléseden hagytad. – Ragyogó képpel kivett egy kék krepp papírral lazán átkötött, lapos csomagot, és felém nyújtotta.

– Köszönöm, de… – Nem ismertem fel a csomagolást, könyvnek tűnt.

– Épp az étkezőkocsiból jöttem vissza, amikor leszálltál Bedfordnál, én meg észrevettem, hogy ez ott maradt az ülésen. Már túl késő volt, hogy elcsípjelek, de arra gondoltam, vigye kánya, hétfőn úgyis találkozunk a vonaton, majd akkor odaadom.

– Nagyon köszönöm – mondtam.

– Be kell vallanom, kibontottam. Mikor már több mint egy hete nem láttalak, azt gondoltam, jobb, ha megnézem: hátha van benne valami név vagy cím. Nagyon érdekes kis könyv. Nem mondhatnám, hogy jól beszélek franciául, de… – Vigyorgott, és sokatmondó pillantást vetett rám. – Ne aggódj, nem mutogattam meg mindenkinek! Ajándék a feleségednek?

– Igen – bólintottam, és közben kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamilyen ürügyet, amivel véget vethetnék a beszélgetésnek.

– Az a kép az elején… az te vagy, ugye? – Hahotázott tele szájjal.

– Ki akartam keresni a nevet a telefonkönyvből, de nem volt benne Somerville.

– Somerville?

– Ez a név volt a belső borítóján.

Feltéptem a csomagolást. Ugyanaz a könyv volt: olcsóbb, vászonkötéses kiadás, de ugyanaz az Expositions Vaudoises volt, benne a pornográf illusztrációkkal, amelyeket aznap szemügyre vettem Somerville könyvtárszobájában. Az előzéklapon a fametszet a szakállas, tölgyfa árnyékában olvasó aggastyánnal, és Ronald M. Somerville ex librise.

– Honnan szerezte ezt?

– Ezt meg hogy érted? – A mosoly azonnal leolvadt rózsaszín, jóindulatú arcáról. – Hé, ne húzd fel magad, koma! Épp most mondtam el, a vonaton hagytad. Minden oké?

– Nem hagytam semmit a kurva vonaton!

– Ott volt az ülésen – tiltakozott. – A pasas, aki melletted ült, azt mondta, itt felejtetted. Tudod, aki segített neked levenni azt a rengeteg cuccot a vonatról.

Borzongás futott végig rajtam. Senki sem segített aznap leszállni a vonatról.

– Jesszus, már nem is emlékszem. Elég régen volt. Idősebb pasas. Megadta a módját. Kék zakó volt rajta… Meg volt vele egy lány is… igen!

Azt hiszem, sötét haja volt… nem nézett ki rosszul. Fiatal, talán a lánya. Segítettek neked levenni azt az óriási dobozt a csomagtartóról…

– Várjon egy percet! Ez azután történt, hogy a vonat megállt?

– Nem, épp akkor érkeztünk meg az állomásra. Én a kocsi végében álltam. Nem szégyellem, megittam egy pár pohárkával, de emlékszem, hogy amikor a vonat megállt, te már az ajtónál voltál a csomagjaiddal. Mikor végigmentem a folyosón, láttam, ahogy leszállsz. A feleséged ott várt a peronon azzal a két labradorral… felismertem, mert láttam már korábban is, gondolhatod.

– Arany retrieverek. Mit mondott magának a férfi? Miért pont magának adta oda a könyvet?

– Honnan tudhatnám? Csak odanyújtotta, ahogy arra jártam… azt mondja, ott felejtetted. Úgyhogy mondom magamnak, oké, persze, hétfőn első dolgom lesz odaadni neked.

– Mondott valami mást is? Bármit.

– Csak ennyit.

– Köszönöm, nagyra értékelem – süllyesztettem a könyvet az aktatáskámba.

– Nincs mit – mosolygott a fickó. Aztán szemét félrefordítva előrehajolt. – Figyelj, ha érdekelnek az ilyen könyvek, ismerek egy tagot…

– Félreérti. Tévedés volt az egész. Most bocsásson meg, mindjárt visszajövök! – Felálltam, kioldalaztam a folyosóra, és elindultam valamerre. De a fickó még nem végzett velem.

– Hé, azt hittem, ismerted azt a kettőt. Úgy tűnt, mintha együtt lennétek.

– Még sohasem láttam őket azelőtt.

Meglepettnek tűnt.

– Nem ők adták neked azt az óriási dobozt? Az biztos, hogy nem volt nálad, amikor felszálltál a Grand Centralban.

– Micsoda? – torpantam meg, és rámeredtem. – Ebben egészen biztos?

– Hát persze! Komám, biztos álmodtál, vagy valami. Az életben nem jutottál volna fel a vonatra azzal a rengeteg csomaggal.

– Igaza van – mondtam halkan –, biztosan kiment a fejemből. Még egyszer köszönöm a könyvet! A viszontlátásra!

– Csak semmi pánik! – kacagott. Még akkor is nevetett, amikor kiléptem a vagonból.

Előrementem a vonat elejébe, és találtam egy üres ülést. Összehúzva magam, hogy ne láthassanak hátulról – hátha újdonsült barátom utánam jön, hogy megkeressen – gondolkozni kezdtem mindazon, amit az imént elmondott. Szavai felmérhetetlen horderejűek voltak. Egyelőre nem fogtam fel belőlük mást, mint hogy Somerville és Penelope – mert biztosan ők voltak – részesei és szereplői voltak a történetemnek, még mielőtt tudtam volna róla, hogy elkezdődött.

Somerville nyilván már az első találkozásunk alkalmával hipnotizált, aztán kitörölte az emléket az elmémből. Ez megmagyarázná az érzést, ami állandóan kísértett: hogy valahonnan már ismerem, mégis képtelen vagyok visszaemlékezni rá; hogy szinte megfeledkezem róla, hogy néz ki, amikor nem vagyok vele.

De akkor hogy farakodott be Somerville szakmailag az életembe? És miért? Egy dolgot már világosan láttam: mindennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy Heyworth beajánlott egy „briliáns” pszichoterapeutának, akivel véletlenül összefutott egy hipnózissal kapcsolatos konferencián Chicagóban. Nyilván ezt is előre megszervezték.

Mindent előre megszerveztek.

Ha tényleg Somerville adta oda nekem a fehér dobozt, amibe később a kutyákat tettem – még most sem emlékeztem, honnan szereztem –, akkor szinte biztosan Somerville volt az is, aki utasított, hogy öljem meg őket.

Hihetetlennek tűnt, de amint elfogadtam, hogy nem én vagyok felelős a halálukért, mintha minden más is kezdett volna a helyére kerülni. A szerencsekarkötő, amit Annának vettem a reptéren, a kék zakós alak, a nürnbergi nyomatok a Közkönyvtár falán… Azt akarták, hogy paranoiásnak higgyem magam. Ezért követtek állandóan. Egy percig sem képzelődtem. Meg kellett győzniük, hogy őrült vagyok, hogy segítségre van szükségem – tőlük. Hogy bármerre is fordulok, mindinkább a karmaik közé kerüljek.

Amikor legutóbb visszatértem Kentuckyból, Somerville elég trükkös volt ahhoz, hogy ne gyakoroljon rám nyomást; ne próbáljon erővel meggyőzni, hogy meglátogassam, vagy hogy visszatérjek a terápiába. Ezt a többiekre bízta: Pénelopéra, Heyworth-re, még Annára is. Penelopén keresztül nagyon tapintatosan azt sugallta, hogy vigyem vissza, amit „elvittem a házából”: a hiányzó kristályfüggőt a nyomorult „Waterford-csillárjából”. Majdnem hittem neki, majdnem hittem neki!

Múlt éjjel újabb kísérletet tettek, hogy visszaszerezzék a kristályt. Megpróbáltak rávenni, hogy megöljem Annát. Nem értem pontosan, hogyan, de nem is számít, hiszen – hála istennek – nem jártam sikerrel. De azt sikerült elérniük, hogy visszamenjek meglátogatni Somerville-t.

Csak ült ott, hazugsága hálóját fonva: gyilkosnak nevezett, és azzal fenyegetett, hogy elmegyógyintézetbe juttat. Tudta, hogy egyszer s mindenkorra be kell majd bizonyítanom az ártatlanságomat, és ezúttal el kell neki hoznom, amit annyira akar – a végső bizonyítékot.

A történelem ismétli önmagát. Ekkor már értettem, milyen óriási jelentősége lesz mindannak, ami hamarosan megtörténik. Végre szembenézhetek egy olyan szituáció ismétlődésével, amilyen Magmel elpusztításához vezetett. Ahogy Magnus gyanútlanul átadta a talizmánt a barlangban élő öregembernek, úgy készültem én is átadni Somerville-nek saját, szabad akaratomból!

A vonat zökkenve felgyorsított, ahogy kiért az alagútból, és dél felé suhant a városon át. Harlem lerobbant bérházai és selejtes toronyépületei rohantak el mellettünk mindkét oldalon, ahogy a Százhuszonötödik utca felé tartottunk – ez volt az utolsó megálló a Grand Central előtt. Mi van, ha már a pályaudvaron várnak rám? Most kellett eldöntenem, hogy végig akarom-e csinálni: hogy tudatosan be akarok-e sétálni a csapdába.

Még mindig olyan sok minden volt, amit nem értettem. Kicsoda Somerville? És Penelope? Hogy találtak meg? Útjaink talán már keresztezték egymást egy korábbi életünkben? Somerville az öregember reinkarnációja? Penelope pedig Nualáé? Vagy ők csak az öreg huszadik századi tanítványai: egy mágus és segédje, akik azon mesterkednek, hogy megidézzék mesterük hatalmát az elfelejtett időkből, egy köddel borított völgyből, és saját törékeny, öncsaló világunkra szabadítsák? Csak annyit tudtam biztosan, hogy Somerville engem használt a kristály megszerzésére – egy olyan feladatra, aminek végrehajtására ő valami okból nem volt képes –, és mindenáron meg kell akadályoznom, hogy a kezébe kerüljön.

A világ sorsa forgott kockán.

Hirtelen elhatározásból felkaptam az aktatáskámat, és visszaindultam a folyosón az ajtók felé.

Egy kalauz jött végig a vagonunkon, hogy bejelentse: megérkeztünk a Százhuszonötödik utca megállóhelyre. Az ajtók szisszenve kinyíltak. Kiléptem a peronra, a ragyogó napsütésbe, és egy pillanatra megálltam, hogy mélyeket lélegezzek a csípős, éltető levegőből. Az ajtók bezárultak mögöttem. Ahogy a vonat elindult, megfordultam, és egy pillanatra megláttam szürke öltönyös barátomat mozdulatlanul ülni az egyik ablakban. Ő is észrevett, és elfordította a fejét; halványkék szeme rám szegeződött, szája kinyílt, állkapcsa hevesen mozgott, mintha mondani akarna valamit.

12 óra 30 perc volt. Egykor kellett találkoznom Somerville-lel. Lesétáltam a vaslépcsőn az utca szintjére, és a vasúti felüljáró alatt találtam egy telefont. Heyworth számát tárcsáztam. Az utca túloldaláról egy férfi egy piros-fehér csíkos Coney Island hotdogos kocsira támaszkodva figyelt.

Beljebb húzódtam a telefonfülkébe, közelebb húzva magamhoz az aktatáskát, hogy a fickó ne lássa a másfél centis láncot, amellyel a táska az övemhez van rögzítve. Hagytam néhányszor kicsöngeni a telefont, aztán leraktam.

Vártam öt percet. A férfi elment az utca túloldaláról. Újra tárcsáztam. Ezúttal csak egyszer csengett ki. Anna vette fel.

– Ne mondj semmit! Van ott veled valaki a szobában?

– Nem, de… – Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, amikor meghallja a hangomat.

– Ne mondd ki a nevem!

– Rendben.

– Már értem, miért történt minden tegnap éjszaka. De nem mondhatom el telefonon keresztül.

– Hol vagy?

– A külvárosban.

– Mész találkozni dr. Somerville-lel?

– Nem, téged akarlak látni. Eljönnél?

– Én…

– Anna, kérlek! Nem foglak bántani. Bárhol találkozhatunk, ahol csak akarsz, akár a nyílt utcán is, emberek között. Csak nevezd meg a helyet! Adj egy esélyt, hogy mindent elmagyarázzak! Csak ennyit kérek.

– Nem gondolod, hogy el kéne menned a találkozóra? – kérdezte lágyabb hangon. – Nem vagy jól, drágám. Később majd beszélhetünk.

– Amikor megtudod, mit akarok mondani, könnyen lehet, hogy megváltozik majd a véleményed dr. Somerville-ről. Ő ölte meg a srácokat, Anna, nem én! Én csak az eszköze voltam!

Csend a vonal másik végén.

– Anna?

– Itt vagyok. Csak… nem tudom, mit mondhatnék.

– Csak mondd, hogy találkozol velem! Kérlek, mondd, hogy eljössz! Újabb hosszú szünet. Aztán sietve:

– Rendben, találkozzunk. Ott leszek a Riverside-templomban.

– Mikorra érsz oda?

– Fél óra.

– Várni foglak. Ne mondd el senkinek, hová mész! Senkinek! Érted, amit mondok?

– Igen, értem.

– Szeretlek!

– Viszlát, Martin!